A terápia 3-4 hónapja - 4 rész. A bátorság és a szerelem

A helyzet úgy hozta, hogy a terápia ezen időszaka nyárra esett. A nyár folyamán mindig sokkal kevesebb munkánk van, ezáltal sokkal több időm jutott magamra. Haladtam valami felé, meg meg villantak a felismerések ezen időszakban és a magammal való foglalkozást, Önmagam megismerését nagy mértékben segítette a sokkal kisebb munka terhelés.

Ekkor döbbentem rá, mennyire elnyom engem a munkámmal járó stressz, a terhelés és mennyire nem én vagyok az, aki abban őrlődik nap mint nap, aki nem a maga tempójában éli életét. ( erről a kompromisszumról egy későbbi bejegyzésben fogok írni ).. de a lényeg, hogy a múlt nyáron:

Minden nappal közelebb kerültem Önmagamhoz!

Kezdtem komoly felismerésekre szert tenni és szerencsére ezeket mind megírtam levél formájában és elküldtem a mókusnak. Rengeteget írtam, szinte minden nap. Egyébként az egy év alatt közel 300 levelet írtam. Ez rengeteg a saját véleményem szerint is, viszont az írás rengeteget segített, mint azt írtam korábban segített rendszerezni, átgondolni, megkönnyebbülni, terheket lerakni és Önmagamat megélni.

Utólag rájöttem, hogy a magam terápiájának 3-4 hónapjában nagyon sokat fejlődtem és mivel volt időm magammal foglalkozni, érezni, vagy ahogy szoktam mondani érezve gondolkozni, nagyon sok helyénvaló dologra jöttem rá magamtól. Erre igazán büszke vagyok, arra ahogyan haladt a terápia és mentek a hónapok sorra kristályosodtak ki előttem olyan dolgok, amikre sokkal később kellett volna rájönnöm. Talán ekkor tájt kaptam az első komoly dicséretet. Ekkor azt éreztem jó diák vagyok, jó páciens és azt éreztem olyan leszek aki bizonyára sikerélményt fog adni a pszichológusának, aki nagyon értem van teljes jelenlétével. Éreztem az ő támogató jelenlétét és talán ez idő tájt lettem nagyon szerelmes a mókusba először, de ez bizony most nem áttétel volt, hanem maga a szerelem, az ám.

A szerelem.

Szerelem amit egy férfi érzett egy nő iránt. Egy eleve beteljesületlenségre kárhoztatott szerelem, de fura mód ez nem zavart akkor. Tudtam, hogy a szerelem igazi, tudtam hogy az érzelmet elfojtani nem szabad, de azt is tudtam, hogy szerelmem viszonzásra soha nem fog és nem is lehet érdemes.

Hogy reménykedtem e még akkor?

Nem!.. egyszerűen csak büszkén megéltem a szerelmet, a plátói szerelmet, annak minden szépséges oldalával. Úgy emlékszem nem zavart ez az érzelem és arra biztosan emlékszem, hogy egy teljes ülést rászánva nagyon őszintén és mindent felvállalva elmondtam a mókusnak. Csak meséltem, csak meséltem 1,5 órán keresztül, mivel a mi üléseink az én döntéseim alapján a leggyakrabban 1,5 órát tartanak. Nekem kevés az 1 óra, képes vagyok egyetlen témáról akár egy órát beszélni...boncolgatni, megélni és Önmagam előtt Önmagam megélni.  Szóval visszatérve, a maga őszinte és elfogadó attitűdjével hallgatott végig a mókus, megértett és lényegében nagyon ügyelve arra, hogy ne foglaljon állást, ne bántson meg, de ne is bátorítson, elismerte bátorságom. Lényegében ennyi történt elismerte bátorságom. Semmi más, csak elismerte bátorságom és elfogadta az érzésem.

És akkor? Mi az üzenete ennek a bejegyzésnek?

A bátorság és hogy Önmagam voltam. Szabadságot megélve, szabadon, őszintén vállaltam fel magam, mondtam el mindent legmélyebb érzéseimről és nagyon büszke voltam magamra, hogy mennyire okosan és intelligensen kezeltem ezt a kérdést... még jobban szerettem és bíztam meg abban, akibe bár szerelmes voltam és ez okozhatott volna bennem mindenféle gyarló és szélsőséges érzést, én büszkén felvállalva, őszintén tisztelve őt meséltem neki mint egy pszichológusnak egy beteljesületlen szerelemben való megélésemről melynek történetes ő volt a tárgya...ő volt a megtestesítője, de itt egy nagyon lényeges ponthoz érkeztünk el! Ekkor értettem meg először az én köröket és jöttem rá, hogy ebben az érzelmi állapotban hol van ő és hol vagyok én és hogy ez valójában, maga a szerelem megélése mennyiben szól a másikról és mennyiben saját magamról… hát ez egy életre szóló élmény és felismerés volt, amit akkor sem és most sem bánok és állítom, hogy nagyon sokban járult hozzá a fejlődésemhez.

Én akkor eldöntöttem, hogy olyan terapeutához nem éri meg járnom akibe ne tudnék szerelmes lenni. Ezt a véleményt azóta is osztom... persze mindent olyan bölcsen és okosan kell kezelni mint azt én tettem. Igen tűnhetek ebben nagyképűnek de ez van...én így érzem.

NE féljetek a szerelemtől! Vagy bármely érzelemtől!

Mindent meg kell élni, ez a  legcsodálatosabb dolog! :) NEM kell félni egyiktől sem, és nem kell elfojtani egyiket sem… no és persze, ezen megélt érzések is lehetnek minták, lehetnek olyan megélések aminek hatására másként látsz bizonyos dolgokat a már meglévő párkapcsolatodban... vagy a már meglévő bármilyen kapcsolatodban... nekem nagyon is adott, nagyon is adott… minden megélt érzelem adott, minden felvállalt érzelem adott, minden meg nem tagadott érzelem adott....

Szép estét!