Segíts magadon, a pszichológus is megsegít.

...azt ígértem innen folytatom...hát igen...ez akár egy jó kis közmondás is lehetne.

Nehéz egy év távlatában, egy évvel korábbi látásmódom szerint írni. Sok minden megváltozott, sok mindent másként látok, de egy biztos! Valamilyen ösztönös, vagy velem született képességnek köszönhetően

a kezdetektől megértettem, rájöttem, hogy itt bizony csak akkor lesz változás, előrehaladás ha én teszek érte.

Tény, hogy ez a beállítódás egész életemre jellemző, egész életemben csak az volt és van a napjainkban is amit én megteremtek, amiért teszek. Bizonyára ennek az alap attitüdnek köszönhetően a kezdetektől keményen dolgoztam magamon és a csodát nem a mókustól vártam.

Aki elmegy egy pszichológushoz és abban bízik, hogy majd ő csodát tesz, hát nagyot fog koppanni, mert nem fog. Nem tud, ugyanis nem varázsló és ami talán nem meglepő senki számára, hogy nem lát bele a páciens fejébe, de nem bizony.

Csak azt látja, hallja amit elmondunk neki, ahogyan cselekszünk, ahogyan megélünk előtte és bizony ha egy mozi előtt szeretnénk az ülést gyorsan letudni, mert oda csak úgy járni kell, ( de mi a francnak ) akkor bizony az ülés mély nyomot nem fog hagyni lelkünkben. Ha alig várjuk, hogy vége legyen és egy hétig nem is foglalkozunk vele, önmagunkkal és nyűgként éljük meg a következő ülés közeledtét, akkor sajnos nem sok eredménnyel fog kecsegtetni a terápia.

A megoldást nem lehet a pszichológustól várni. Igaz, hogy egy idő után képes számtalan új nézőpontot kialakítani, azaz új ablakot nyitni amin keresztül másként látjuk magunkat, a világot, de ez bizony idő…. sok idő. Mint arra utaltam előző bejegyzésben, nem lehet elvárásunk a terápiát illetően, az időt nem siettethetjük és az áttörés nem fog vezényszóra érkezni.

Hogyan érdemes a mókushoz járni?

Én csak a saját élményemről tudok beszámolni, de bizonyára másnak más jön be. Rengeteget éreztem, érezve gondolkoztam, hagytam magam szárnyalni, de leginkább rengeteget írtam. Leírtam minden gondolatom, érzésem, kétkedésem, kételyem, félelmem és szorongásom, megannyi mélységem. Szinte minden nap írtam. Tudom, hogy ez nem várható el mindenkitől és alapvetően ez nem jellemző mindenkire, de ha van rá mód írj. Sokat segít. Segít átgondolni, segít átkeretezni, segít összefoglalni a dolgokat.. leülni, megpihenni és higgadtan, mélyen átgondolni, magadba nézni.

Talán az első vagy a második ülés után elhangzott a mókustól, hogy nyugodtan leírhatom gondolataim ha úgy érzem...hát én megfogadtam, meg én.  Írtam...írtam… és ez nagyon sokat segített..aztán átgondoltam, megfogalmaztam, majd megint írtam. Sok cikket olvastam, sok pszichológiával kapcsolatos írást, szaklapot olvastam..majd átgondoltam, majd megint írtam… mániákusan elkezdtem magammal foglalkozni, de természetesen sok kérdésre nem tudtam a választ.

Egyszerűen csak bíztam és írtam. Bíztam magamban és kezdtem bízni a mókusban. Ez a bizalom nem olyan volt mint a mában megélt bizalmam, de kezdtem bizakodó lenni iránta.

Szóval:  A mókustól várd a csodát, segíts magadon és a mókus is megsegít!

Valahogy így telt az első 1,5 hónap.

Szép estét!